Bős-Nagymaros

FÖLDTÖRTÉNETI ÉS KÖZELMÚLTBELI FÖLDTANI VÁLTOZÁSOK

A Szigetköz földtani értelemben nem önálló egység, hanem a Kisalföld részét képezi, amely mai állapotában a Keleti Alpok és a Nyugati Kárpátok között lévő területnek a középső miocén kezdete óta tartó besüllyedésével és üledékes feltöltődésével jött létre.

A Szigetközi Duna-szakasz jelenlegi arculata döntően négy folyamat hatására alakult ki:

• a Kisalföld területének több millió éve tartó és jelenleg is folyó süllyedése,
• a Kis-Kárpátok vonalát elhagyó Duna hatalmas legyezőszerű hordalékkúpjának épülése,
•  az ármentesítő és folyószabályozási munkálatok,
•  a bős-nagymarosi építkezés.

A Kisalföld területének süllyedése

A Kisalföld süllyedése az ember által nem befolyásolható természetes folyamat. A süllyedés mértékét jól jellemzi, hogy az Északi-Bakonyban és a Gerecsében felszínen lévő felső-triász korú mészkövek és dolomitok a medence legmélyebbre süllyedt részén, Győrzámoly térségében 8500 mmélyen találhatók. A süllyedés területileg differenciáltan, csupán néhány száz négyzetkilométer kiterjedésű tömbökben történik, így a medencealjzatban hátságok és árkok különülnek el. A süllyedés különösen az utolsó 12 millió évben vált intenzívvé, amikor sebessége helyenként elérte a 0,5 mm/év értéket.

A Duna kisalföldi hordalékkúpjának kialakulása

A maihoz hasonló jellegű Duna 2 millió éve jelent meg a Kisalföld középső részén. A süllyedő Kisalföldre lépő Duna esése, hordalékszállító képessége erősen lecsökken, a magával hozott törmelék nagy részét lerakja. A folyó medre a folytonos törmelék-felhalmozás miatt állandóan emelkedik, környezeténél magasabbra kerül. Egy-egy katasztrofális méretű árvíz alkalmával a Duna - medrét hirtelen megváltoztatva - az alacsonyabb térszín felé keresett lefolyást, a feltöltést arrafelé folytatva. Így alakult ki Pozsony alatt a Duna nagyméretű, legyezőszerűen szétterülő hordalékkúpja. A dunai durva kavicsösszlet maximális vastagsága a Szigetköz területén meghaladja a 700 métert. A folyóhordalék vastagsága a medencealjzat mélységével függ össze, ez valószínűsíti, hogy a több millió éve megkezdődött süllyedési folyamat lényegében változatlanul folytatódik. Különösen figyelemreméltó az utolsó tízezer év üledékének figyelemre méltó vastagsága, amely a Mosonmagyaróvár-Abda vonaltól ÉK-re lévő terület jelenleg is tartó gyors süllyedésével magyarázható. Az utóbbi idők nagymértékű meder-változásai a történelmi idők térképein is nyomon követhetők.

A Szigetköz mai vízrajzi képén figyelemreméltó a Duna és a Mosoni-Duna jellege közti különbség. Míg a szabályozás előtti Duna erősen zátonyosodó, több ágra szakadozó, ún. fonatos medrű volt, addig a Mosoni-Duna élesen kanyarogva, meanderezve szeli át a hordalékkúpot. A folyószakaszok jellegét az adott szakasz hordalékháztartása határozza meg. Elzátonyosodó, fonatos mederszakaszok ott alakulnak ki, ahol a leülepedő görgetett hordalék jelentősen több mint az onnan elszállított. Ezzel szemben a saját hordalékában kanyargó, meanderező vízfolyások hordalékegyenlege közel nulla. Ez azonban nem zárja ki a meanderező szakaszon belüli jelentős hordalékáthalmozódást, ami a kanyarulatok szüntelen vándorlását eredményezi.

A kisalföldi hordalékkúp kialakításában elsődleges szerepe a legnagyobb vízszállítású medernek van, a fonatos főmeder végzi a süllyedő terület feltöltését. A hordalékkúp palástján vándorló, kisebb vízhozamú, meanderező folyóágak a főmeder által lerakott hordalék egyenletes szétterítését végzik. Ennek következtében a Duna ma magasabban folyik, mint a Mosoni-Duna és a Rábca. A törmelékkúp lábánál a Hanság és a Gutai-mocsár nem a süllyedés centrumai, hanem csupán kompenzálatlan süllyedékterületek. Így a Szigetköz területén a talajvizet a függőmedrű Duna táplálja mederhordalékán keresztül, a talajvíz jelentős eséssel áramlik dél felé, a Rábca irányába.

A folyamszabályozás következményei a hordalékkúp alakulására

A XIX. század 80-as éveiben kezdődött mederrendezés eredményeképpen az ún. középvízi Duna-meder 300-380 mszélességű csatornává vált. A főmederben javultak a hajózási viszonyok, de egyensúlyi állapot nem következett be: a középvízi meder túlzott szélessége miatt a folyó a felülről érkező hordalékot továbbszállítani nem tudta. Folytatódott a meder feltöltődése, a zátonyképződés és a zátonyvándorlás.

A XX. század elején kezdtek hozzá az úgynevezett kisvízszabályozáshoz. Sarkantyúkat, mellékág-elzárásokat építettek, nagymértékű gázlókotrásokat folytattak, de a mederemelkedés folyamatát ez sem tudta megállítani. A XX. század közepére a nagyvízi meder rendezése, a mellékágrendszerek hordalékcsapdáinak kialakítása, a középvízi művek magasítása, újabb sarkantyúk építése és intenzív gázlókotrás alkotta a szigetközi Duna-szakasz további szabályozását.

A hatvanas évek elejétől a folyószabályozási munkálatok, az osztrák vízlépcsők hordalék-visszatartó hatása, de legfőképpen a nagyarányú ipari kavicskotrások következtében a feltöltődés megállt, sőt a főmeder bevágódását észlelték. Új zárások építése, illetve a meglévők magasítása miatt a mellékágak egyre jobban elszigetelődtek a főmedertől, az ágak a nyolcvanas évek végén évente már csak néhány napig vettek részt a vízszállításban.

A 60-as évektől jelentek meg a tervekben a "vízerőhasznosítással kapcsolatos folyamszabályozási irányelvek".

A bős-nagymarosi építkezés geomorfológiai következményei

A Duna elterelése után Rajka - Dunaremete térségben a főmeder vízszintje helyenként 3-4 m-rel süllyedt a korábbi középvizek szintje alá, és megszűnt a vízjárás korábbi napi dinamizmusa is. Az 1992. novemberi árvíz alkalmával a dunacsúnyi árapasztó alatti ártérről mintegy 3 millió köbkilométer kavics mosódott ki és rakódott le hatalmas zátonyok formájában a Duna felső, 10 km-es szakaszán. A folyam középső szakaszán nagyméretű zátonyok kerültek szárazra, melyeken bokorfüzesek és nyárasok sarjadtak. A korábbi tiszta kavicsfelszíneket a növényzet között mindenütt iszapos fedőréteg takarja. A jól átvilágított, stabil mederfenéken megtelepedő algafonalak miatt a főmederben is megkezdődött a kolmatáció. Alapvetően megváltozott a helyzet a főmeder alsó részén, a bősi alvízcsatorna visszatorkollása fölötti 10-15 km-es szakaszon, ahol intenzív feliszapolódási jelenségek mutatkoznak. Felső és középső szakaszán a főmeder elveszítette korábbi talajvíztápláló szerepét, talajvíz-megcsapolóvá vált.

A mellékágak a Duna elterelése után 1993 nyaráig jórészt kiszáradtak. Az ágrendszerek középső szakaszának medreit is benőtte a növényzet, és csak a zárások alatti kimosódási üstökben maradt mélyebb víz. 1993 tavaszán a hullámtéri vízpótló rendszer kialakítása érdekében a mellékágakat belépcsőző zárások jó részét visszabontották, az ágrendszerek alsó, nyitott végét pedig elzárták a főmedertől. Ezáltal egy több mint 36 km hosszú, a főmedertől elkülönített vízrendszer jött létre. 1995 májusától a rajkai szakaszon elbontott két (újabban három) zárásnál vezetik - az 1843 folyamkilométerben épített fenékküszöbbel megduzzasztott - Duna-vizet vízpótlásként ebbe a vízrendszerbe.

A vízpótlás során az ágrendszerekbe vezetett állandó vízhozam nem okozott jelentősebb változást a növényzettel részben benőtt, kötött medrű mellékágak morfológiájában. Az új átvágások, kotrások térségében új kimosódások, hordalék-lerakódások képződtek, helyenként élő mederszakaszok is kialakultak. A bősi erőmű alvízcsatornájának visszaduzzasztó hatása a mellékágakban is érvényesül: különösen az alsó ágrendszerekben alakultak ki pangó vízterek, amelyekben a kavicsos mederanyagot 1-2 mvastag iszapréteg borítja.

A szigetközi vízkészlet szempontjából fontos, a Duna-mederből a talajvíz felé történő elszivárgást, az ún. parti szűrés folyamatát, A Duna elterelése következtében a beszivárgásra leginkább alkalmas tiszta mederfelületek nagysága a korábbinak a töredékére csökkent. A vízpótlással érintett medrek közül - mederanyagát tekintve - sem a Mosoni-Duna, sem a mellékágrendszerek nem alkalmasak a talajvíz táplálására, mert nem várható megfelelő infiltráció. A hullámtéri mellékágakon keresztül megvalósított vízpótlás - a mellékágak medrének kedvezőtlen beszivárgási viszonyai és a főmeder erős talajvízleszívó hatása következtében - sem mennyiségileg, sem minőségileg nem képes helyettesíteni a főmeder korábbi talajvíztápláló szerepét.