Állatvilág

Puhatestűek(Mollusca) - A terület fajok szerinti benépesültsége igen jó, sok szempontból meghaladja más természetvédelmi területek ilyen jellegű zoológiai értékeit. 74 lelőhelyről 116 faj előfordulása mutatható ki (ez a magyar fauna 48%-a). A Szigetközben élő fajok jó része elszigetelt, kis populációkban él. A Paladilhia oshanove csigafaj a Szigetköz bennszülött (endemikus) faja.

Rákok (Crustacea) – 96 rákfaj előfordulása bizonyított, ez a hazai fauna egyharmada. A rákfauna gazdagságának kedvez a terület fekvése, a folyó itt válik síkvidékivé. Kis területen sokféle vízi élőhely található. Fontos szerepet játszik a vízjárások dinamikája, és az áradások is.

Szitakötők(Odonata) - 45 szitakötő faj ismert, ez több, mint a Magyarországról eddig ismert fajok 50%-a. A gazdag szitakötő fauna szempontjából döntő tényező a hordalékot terítő Duna és lassan áramló ágrendszerei.

Vizipoloskák(Heteroptera) – A víztípusok és élőhelytípusok sokféleségének köszönhetően a természetes vízszint ingadozások által korlátozott, a Balatonéval összevethető gazdagságú vízi és vízfelszíni poloskafauna él a Szigetközben. 27 faj meghatározására került sor.

Recésszárnyúak(Neuropteroidea) - A Tájvédelmi Körzet területéről 42 recésszárnyú faj, a hazai fauna egyharmada került elő. Több nyugat-északnyugat-európai elterjedésű faj is él itt.

Bogarak(Coleoptera) - Feltehetően 2000 bogárfaj él a Szigetközben, ennek egyharmadát ismerjük. A bogárfauna alapján a terület főbb élőhelytípusai jól jellemezhetők.

Tegzesek(Trichoptera) - A vizsgálatok 64 tegzesfaj jelenlétét igazolták, ez a hazai fauna 30%-a.

Lepkék(Lepidoptera) - 1124 fajjal (663 nagylepke, 461 molylepkefaj) a Szigetköz legjobban ismert állatcsoportja. A megtalált nagylepke fajok között kiemelkedő faunisztikai érték kevés van, bár a védett, vagy a Vörös Könyvben szereplő fajok száma így sem csekély. Számos olyan faj él a területen, amelyek általában nem jellemzőek a folyóvölgyi liget- és galériaerdőkre, vagy kifejezetten hiányoznak azokból.

Talajatkák(Oribatida) - 176 faj ismert a Szigetközből. Feltűnően nagy a ritka, csak egy-két helyen előforduló fajok száma. Két faj a tudományra nézve új.

Halak(Pisces) - A 80 hazai halfajból 60 él a Szigetközben. A térség a magyar Duna-szakasz legjelentősebb ívóhelye. Valamennyi víztípus minősítése megtörtént a halfajok alapján.

Kétéltűek(Amphibia) - 11 faj ismert a térségből. A kétéltű fauna evolúciója szempontjából a vízibéka populációk vizsgálata hibridogenetikus szaporodási mechanizmusuk miatt figyelmet érdemel. Az így kialakult populáció-struktúrák az élőhelyeket ért hatások következtében módosulnak.

Hüllők(Reptilia) - A vízisikló (Natrix natrix), a kockás sikló (Natrix tesselata), a lábatlan gyík (Anguis fragilis), a fürge gyík (Lacerta agilis), a zöld gyík (Lacerta viridis) és a mocsári teknős (Emys orbicularis) érdemel említést.

Madarak(Aves) - A Szigetközben megfigyelt 206 madárfaj a hazai madárfauna 57 %-a. Ebből védett 166 faj, további 19 faj fokozottan védett, 21 faj nem áll védelem alatt. A Szigetközben 134 faj fészkel. A szigetközi erdők madárvilága fajösszetételben hasonlít a közép-hegységi erdőkéhez, ugyanakkor az egyedsűrűség másfél-kétszerte nagyobb. A sokféle élőhelytípus együttes előfordulása számos ritka, fokozottan védett madárfaj megtelepedését teszi lehetővé (például a fekete gólya, rétisas). A magyarországi folyóárterek közül - a fajok számát és változatosságát tekintve - a Szigetköz kitüntetett helyen szerepel.

Emlősök(Mammalia) -- Kiemelkedő érték a patkányfejű pocok (Microtus oeconomus), amely jégkorszaki reliktum faj. A térség szinte minden nádas-zsombékos foltjában megtalálható, helyenként domináns faj. A mentett oldal száradásával valószínűleg kipusztul. Az Ásványi mellékágrendszerben a közelmúltig hód (Castor fiber) is élt.

A vadászható állatok közül a nagyvad igazi otthona a hullámtéri erdőségekben van. Az őzállomány nem túlságosan nagy, viszont a szarvas létszáma jelentős,. Az óvatos állatok csak az esti szürkületkor úsznak át a Dunaágakon és járnak ki a mezőgazdasági területekre. A vaddisznó nagy számban él  elsősorban a hullámtér és a mentett oldal nádasaiban. A mezei nyúl állomány viszonylag szegény.

Az állatvilág változásai

A Magyar Természettudományi Múzeum 1993-tól folyamatosan végez felmérést a szárazföldi faunára (talajlakó fonálférgek, puhatestűek, ikerszelvényesek, szárazföldi ászkarákok, ugróvillások, egyenesszárnyúak, bogarak, lepkék, atkák, madarak), a részben vízi (szemiakvatikus) faunára (puhatestűek, kérészek, szitakötők, tegzesek, kétéltűek) és vízi szervezetekre (rákok, halak) vonatkozóan. Az eredmények azt mutatják, hogy az utóbbi években a Szigetköz faunájára a perturbációval (mesterséges zavarás) együtt járó kaotikus állapot a jellemző. Ezt az állapotot a környezeti tényezők két alkalommal történő váratlan, gyors és jelentős megváltozása idézte elő. Az első mesterséges zavarás a Duna elterelése, a második a fenékküszöb megépítése és az ideiglenes vízpótlás megindítása  volt. Általánosságban megállapítható, hogy

  - a biotikus szukcesszió döntően a degradáció, az értékvesztés hiányába halad;

  - az élővilág különböző szerveződési szintjein és az élőhelyeket illetően az uniformizálódás jelei mutatkoznak;

  - az élővilág különböző szerveződési szintjein és az élőhelyeket illetően az uniformizálódás jelei mutatkoznak;

  - a betelepülés és elvándorlás egy időben zajlik, és jobbára nem kívánatos diverzitás-növekedést jelent;

  - a csapadékos évek a Szigetköz élővilágát az általános szárazodási tendenciák ellenére némileg kedvezőbb helyzetbe hozzák;

  - a legkedvezőtlenebb helyzetben az Öreg-Duna mente és ártéri állatvilága van;

  - ökológiai szempontból viszonylag kiegyensúlyozott helyzetben vannak a Mosoni-Duna mentén fekvő természetközeli élőhelyek;

  - a vízpótlás – kárenyhítő intézkedésként – elsősorban a vízi fauna számára kedvező, és biztosan jobb, mint egy vízpótlás nélküli állapot;

  - egyre markánsabb és stabilizálódó struktúraváltás figyelhető meg a faunában, elsősorban az ártér kiszáradó részein, valamint a vízpótló rendszerben a sodrás- (oxigén)kedvelő fajok térnyerésével az állóvízi fajok rovására.

A Duna elterelését követő azonnali hatásként a vízi faunát érintették jelentős mértékben. A halélettér mintegy felére csökkent. A közvetlen halveszteséget 200 tonnára becsülték. Becslések szerint az ún. nagykagylók (Unio spp., Anodonta spp.) 50%-a, az un. kiskagylók (Pisidium spp., Dreissena spp.) . 70-80%-a elpusztult.  Egyértelmű, hogy az időszakos vízmedencék puhatestű állatai kipusztultak ott, ahol nem maradt víz. Kihalt például minden vízi puhatestű faj a Kálnoki-csatornában, a Zsejkei-csatorna oldalágaiban, a Dunaremete és Lipót közötti kisebb csatornákbban, az ártéren a Dunaremete feletti szigetek belső árkaiban. Az Öreg-Dunából nem került elő a rajzos csiga (Theodoxus danubialis), folyami csiga (Fagotia acicularis) és a tompa folyamikagyló (Unio crassus). Az első kettő a partvédő bazaltköveken, illetve a nem sodort, stabil fenékköveken élt. A tompa folyami kagyló mindig is ritka volt, s ilyen egyedsűrűség mellett élőhelyének tekintélyes csökkenése a kritikus egyedszám alá szorította a populáció maradékát. A Lipóti Holt-Dunából a kolokán eltűnésével kipusztultnak tekinthető két szitakötőfaj, a zöld acsa (Aeshna viridis) és a lápi szitakötő (Leucorrhinia pectoralis)). A díszes légivadász (Coenagrion ornatum) szitakötő faj szintén Lipóton a Zsejkei-csatornából tűnt el. A Felső-Szigetközben a felvételezések során, nem találtak vízifátyolka (Megaloptera) fajokat. Minimálisan 4-5 kérészfaj tűnt el a főágakhoz kapcsolódó mellékágak jelentős részéből. Az ártéri erdőket előnyben részesítő, de nem vízben fejlődő recésszárnyú fajok közül 3 faj 1993 óta nem került elő a hullámtéri fűzesek egy részéből.

A vízviszonyok gyökeres megváltozását jól mutatja a vízibékák populációszerkezetének vizsgálata. A kis tavibéka (Rana lessonae) és a kecskebéka (Rana esculenta) aránya most közel azonos, míg a folyam elterelése előtt a kis tavibéka volt döntő többségben.

A tapasztalatok szerint a megfelelő vízellátottságú nádasokban, aszályos időben sem csökkent a jellemző fajok faj- és egyedszáma.

A halállomány változásai

Az MTA Ökológiai és Botanikai Kutató Intézetének Magyar Dunakutató Állomásán a közvetlen halbiológiai mintavételek eredményei nem igazolták, hogy a szigetközi Duna-szakasz főágában, az 1992-ben bekövetkezett vízhozam csökkenés, illetve a jelentős élettér szűkülés hatására számottevő változások történtek volna halállomány fajösszetételében. Bizonyítottá vált ugyanakkor egy ponto-kaszpikus elterjedésű halfaj, a Kessler-géb (Neogobius kessleri) megjelenése 1996-ban. A 1990-es évek második felében a faj tömeges jelenlétét állapították meg a Duna teljes magyarországi szakaszán.

A fenékküszöb rövid ideig tartó víztelenítésekor lehetőség nyílt a műtárgy alvízi rézsűjének halbiológiai felmérésére. A vizsgálatok a főmeder sodorvonalának térségére is kiterjedtek, ahol a halak gyűjtése egyébként nem oldható meg a mintavételi eszközökkel. A felmérések eredményei nyilvánvalóvá tették, hogy néhány alkalmi előfordulásúnak tartott halfaj, mint például a német bucó (Zingel streber), kövi csík (Barbatula barbatula) nagyobb egyedszámban található a főmeder középső régiójában.

A Felső-szigetközi hullámtér halállományának jellemző változásait szemléltetik a Cikolai-ágrendszer Csákányi-ágában végzett felmérések eredményei. Az 1992-től és 1994-ig terjedő időszakban a fajgazdagság csökkenése mellett jelentős volt az átrendeződés a halállomány fajösszetételében. Határozott elkülönülés figyelhető meg az eltűnt és a megjelent fajok előhelyhasználat szerinti megoszlásában. A reofil halfajok többsége eltűnt, például a nyúldomolykó (Leuciscus leuciscus), a halványfoltú küllő (Gobio albipinnatus), a lapos keszeg (Abramis ballerus). Ugyanakkor limnofil fajok jelentek meg, például a naphal (Lepomis gibbosus), vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus). A halállomány átrendeződésében meghatározó szerepet játszott egyrészt a Csákányi-Duna vízáramlásának általános mérséklődése, továbbá a hullámtéri mellékágak és főág közötti közvetlen kapcsolat megszűnése. Az utóbbi években két faunaidegen halfaj, a tüskés pikó (Gasterosteus aculeatus) és a fekete törpeharcsa (Ameiurus melas) terjedését tapasztalták a hullámtéri mellékágakban.

A Felső-szigetköz mentett oldali ágainak és csatornáinak vízpótlása 1993 óta részben a szivárgó csatornából történik. Az előző évtizedekben jellegzetes pangó vizes mocsaras élőhelyek halállománya a folyamatos vízellátás és a tartós vízáramlás hatására számos szakaszon megváltozott. A mentett oldali és a hullámtéri vízrendszer közvetlen összekapcsolásával a mentett oldalon olyan vízáramlást kedvelő halfajok, például a szilvaorrú keszeg (Vimba vimba), és a menyhal (Lota lota) bukkantak fel, amelyek korábban nem voltak ott jellemzőek. A Gazfűi-Duna állóvizű vízterein 1992 és 1994 között a halállomány fajszámának csökkenését jelezték a mintavételi eredmények, az 1994 és 1996 közötti években pedig a fajgazdagság jelentős növekedésére következtettek. Az 1996 és 1998 közötti periódusban a halállomány összetételének stabilizálódását, illetve az állóvizű mederszakaszokon a korábbi mocsaras élőhelyek halközösségének részleges regenerálódását állapították meg.

A mocsári halállomány egyik jellemző fajának, a lápi pócnak (Umbra krameri) a jelenlétét az utóbbi években nem tudták igazolni a Szigetközben. A fokozottan védett hal 1992-ig tömeges előfordulású volt a mentett oldali mederhálózat számos szakaszán. Eltérően a mocsári halfajok többségétől, a lápi póc élettartama viszonylag rövid (3-4 év), ezért ha egymást követő években nem biztosított a populáció természetes utánpótlása, akkor az állomány nagy valószínűséggel eltűnik. 1993-ban és 1994-ben a lápi póc szaporulata már nem volt elégséges a populáció fenntartására a Felső-szigetközben.